És az Ige testté lett: Martos Balázs atya elmélkedése Karácsony 2. vasárnapjára

Karácsony második vasárnapján János evangéliumának prológusát, előszavát halljuk. Előszó Isten Fia földi életéhez és működéséhez. Talán előszó a mi megújult életünkhöz is?

A Teremtés könyvéhez és Márk evangéliumához hasonlóan János örömhíre is a „kezdet”, illetve „kezdetben” szóval indul. Az Ige jelen volt a világ teremtésénél, ezért a teremtés óta őáltala érthető, értelmes, átlátható a világ valósága. A kezdet jó volt, és ma sem kezdődik semmi jó Isten nélkül. A hívő ember segítségül hívja az Úr nevét, hangos szóval szólítja őt, a nem hívő talán csak félig ismerősként suttog vagy kiált hozzá. Értelem és igazság mindenesetre soha nincs nélküle.

A rossz visszaél a Teremtő zsenialitásával, de valódi újdonságra képtelen. Amikor mi magunk szeretnénk valami jót elkezdeni, bízhatunk abban, hogy a világ nagy egésze, ez a hatalmas folyam, Istentől kapta és kapja életét és mozgását, és ha rejtetten is, de benne van az Ige. Legjobb terveink vele összhangban születnek. Legnagyobb sikereinket akkor aratjuk, amikor egymásban, a világban, önmagunkban, felfénylik számunkra Isten éltető Igéjének világossága, szépsége, harmóniája. Amikor készek vagyunk bízni az Istentől adott kezdetben, abban, hogy ő szereti a megújulást, az élet kitárt szívű pillanatait. S akkor nem kicsinyesen lázongunk, hanem bátran döntünk az élet mellett, amelyet valamiképpen már megtapasztaltunk vagy megsejtettünk.

A himnusz talán legsúlyosabb kijelentése a 14. versben hangzik el: „És az Ige testté lett…” Az értelmezők szerint az „és” szócska elsősorban a himnusz kezdősoraihoz kapcsolódik, azokat folytatja. Az Ige jelen volt a világban kezdettől fogva, „és most”, „de most”, testté lett, hússá, emberré. Folytatta és valóban továbbvitte a megkezdett történelmet. Emberré lett, de nem változott emberré, tehát nem veszítette el istenségét. Ez is evangélium! Egyrészt: Jézus nem csak nagyszerű ember, aki különleges jószándékával végül képtelen az Isten szeretetét megjeleníteni és megvalósítani. Másrészt: az Istenember maga mutatja meg, hogy nekünk sem kell félni a szeretettől: aki elveszíti, vagyis odaadja életét, megtalálja azt. Itt, ebben a poros világban valaki már körülnézett Isten szemével. „És az Ige testté lett” – mégis testté lett, annak ellenére, hogy tudván tudta a világ gyötrelmes születését, fájdalmas alakulását, ismerte sötétségét.

Jó elgondolásainknak, ötleteinknek is testet kell öltenie. Kicsiny gyermek lett az Isten Fia, magára vette a fejlődés kényszerét. Szabadító igéi hallgatásból, sírdogálásból, gügyögésből, imádságból születtek meg. A mi jószándékaink is nehezen formálódnak és erősödnek. De mi történne, ha a jóhoz hozzá se akarnánk látni? Mi lenne, ha mindig csak álmaink üde kertjében sétálgatnánk? Mire mennénk, ha csak a tökéletessel érnénk be mindjárt az elején is?

Azután még egy „és”: „és közöttünk lakott”. Az értelmezők többsége szerint ez a kifejezés a pusztában vándorló népre és szent sátorára emlékeztet, a találkozás sátrára, amelyben Izrael Mózes közvetítésével megtalálhatta Istenét. Az új sátor, a találkozás új helye immár maga a testté lett Ige. Ő ma is jelen van. „Földi sátra már összeomlott” (vö. 2Kor 5,1), de Istennél közbenjár értünk ma is, amikor gyakran pusztulni látjuk a jót és a megszokottat. Megtestesülése arra hív, hogy őrizzük a reményt: Isten a pusztában is velünk jár, és testvéreinkkel együtt élő otthont, közösséget ígér.