P. Lombardi nyilatkozata Sarah bíboros konferenciájáról – válasz a visszhangokra

Hétfői adásunkban közöltük P. Lombardi SJ -  aki még július 31-ig szentszéki szóvivő -  hivatalos nyilatkozatát, amelyet Rádiónk központi szerkesztősége (SEDOC) több nyelven bocsátott rendelkezésünkre. (A kérdéses nyilatkozat kibocsátására  Sarah bíboros egy londoni konferenciája adott alkalmat. Ennek tartalmát nem ismertette a nyilatkozat.) Az olasz változatot fordítottam magyarra, és  egy zárójeles utalással  a szembemisézés kérdését említettem, ami – igaz - csak egy szempontja a szentmise megújított liturgiája körül kialakult vitának.*

A kérdés bonyolult: a II. vatikáni  zsinat liturgikus reformját rögzítő, VI. Pál által közzétett Római Misekönyv RENDES és a II. János Pál által – a Lefebvre érsek és követőivel folytatott tárgyalás eredményeként - engedélyezett Szent V. Pius-féle Római misekönyv (1962-es új kiadás) RENDKÍVÜLI  használatáról van szó.

A nyilatkozat idéz egy bekezdést (az oltárról) XVI. Benedek  Summorum Pontificum k. 2007-es motu  proprió-jából (apostoli leveléből).  Most bővebben idézzük ezt a motu proprio-t, majd XVI. Benedek  hozzáfűzött püspököknek szóló  levelét, amely felvázolja a Lefebre érsek által vezetett tradicionalista (ma már szakadár) mozgalommal folytatott, megbékélést kereső tárgyalások alakulását: hogyan született meg a zsinati reform előtti Római Misekönyv rendkívüli használatának engedélyezése. Kritikus szakemberek miatt idézünk e dokumentumokból. Mindkét dokumentum hivatalos magyar fordítása is megtalálható ITT:

„1. cikkely. A VI. Pál pápa által közzétett Római Misekönyv a latin szertartású katolikus Egyház „lex orandi”-jának rendes kifejeződése. A Szent V. Pius által közzétett és Boldog XXIII. János által újra kiadott Római Misekönyv pedig úgy tekintendő, mint az Egyház ugyanezen „lex orandi”-jának rendkívüli kifejeződése, és tiszteletreméltó és régi használata következtében kellő tiszteletben kell tartani. Az Egyház „lex orandi”-jának e két kifejeződése a legkevésbé sem vezet az Egyház „lex credendi”-jének megoszlására; ugyanis az egyetlen római szertartás két szokását képviselik. Éppen ezért a Római Misekönyv Boldog XXIII. János által kiadott, és soha be nem tiltott editio typicája szerinti Szentmisét mint az Egyház liturgiájának rendkívüli formáját szabad ünnepelni. A korábbi feltételeket, melyeket a „Quattuor abhinc annos” és „Ecclesia Dei” kezdetű dokumentumok e Misekönyv használatához megszabtak, a következőkre változtatjuk: 

2. cikkely. A nép részvétele nélkül ünnepelt szentmisénél bármely latin szertartású katolikus pap, akár egyházmegyés, akár szerzetes, használhatja a Boldog XXIII. János által 1962-ben kiadott, vagy a VI. Pál pápa által 1970-ben közzétett Római Misekönyvet, mégpedig bármelyik napon, kivéve a Szent Háromnapot (Nagycsütörtök, Nagypéntek, Nagyszombat). A bármely misekönyv szerinti misézéshez a papnak sem az Apostoli Szentszéktől, sem saját Ordináriusától semmiféle engedélyre nincsen szüksége.

(…)

5. cikkely. 1. § Azokon a plébániákon, ahol állandó jelleggel jelen van a korábbi liturgikus hagyományhoz ragaszkodó hívők csoportja, a plébános szívesen fogadja az 1962-ben kiadott Misekönyv szerinti szentmisére vonatkozó kéréseiket. Ő maga ügyeljen arra, hogy e hívek java összhangban legyen a rendes lelkipásztori gondoskodással, a püspök irányítása alatt a 392. kánonnak megfelelően, elkerülve a széthúzást és ápolva az egész Egyház egységét.

 (…)

3. § Hívők vagy papok kérésére a plébános ilyen rendkívüli formájú szentmiséket különleges alkalmakkor is megengedhet, mint pl. házasságkötés, temetés, vagy más alkalommal, pl. búcsújáráskor. 

(…)

9. cikkely. 1. § Ugyanígy a plébános, mindent jól mérlegelve, engedélyt adhat a korábbi rituálé használatára a keresztség, a házasság, a gyónás és a betegek kenete szentségének kiszolgáltatásakor, ha a lelkek java ezt indokolja.  (…)

XVI. Benedek Summorum pontificum k. motu proprió-t kísérő leveléből:

„E dokumentummal kapcsolatban közvetlenül két félelem jelentkezett, melyekkel ebben a levélben kicsit közelebbről szeretnék  szembenézni. 
Az első félelem az, hogy támadás éri a II. Vatikáni Zsinat tekintélyét, s hogy egyik lényeges határozatát – a liturgikus reformot – tesszük kétségessé. Ez a félelem megalapozatlan. Ezzel kapcsolatban mindenekelőtt azt kell kijelentenünk, hogy a VI. Pál pápa által közzétett, majd II. János Pál pápa által két további kiadásban újra kiadott Misekönyv nyilvánvalóan az eucharisztikus liturgia normális – rendes – formája, és az is marad. 

A Római Misekönyv utolsó, Zsinat előtti megfogalmazása viszont, melyet XXIII. János pápa 1962-ben tett közzé és a Zsinat alatt is használták, most úgy lesz használható, mint a liturgikus ünneplés rendkívüli formája. A Római Misekönyv e két megfogalmazásáról nem volna helyes úgy beszélni, mintha „két szertartás” lenne. Sokkal inkább egy és ugyanazon szertartás kettős használatáról van szó.  Ami az 1962-es Misekönyv használatát, mint a szentmise liturgiájának rendkívüli formáját illeti, szeretném fölhívni a figyelmet arra, hogy ez a Misekönyv jogilag soha nem került hatályon kívül, következésképpen elvileg mindig megengedett maradt. Az új Misekönyv bevezetésének pillanatában nem látszott szükségesnek az előző Misekönyv esetleges használatára vonatkozó szabályok kiadása. Valószínű volt a föltételezés, hogy csak néhány egyedi eset adódik, melyeket esetről esetre kell majd megoldani. 

Hamarosan kiderült azonban, hogy nem kevesen erősen kötődnek a római rítus ezen, számukra gyermekkoruktól fogva megszokott használatához. Ez történt mindenekelőtt azokban az országokban, amelyekben a liturgikus mozgalom sokakat megajándékozott tartalmas liturgikus képzéssel, és mély, bensőséges kapcsolatba hozta őket a liturgikus ünneplés korábbi formájával. Valamennyien tudjuk, hogy a Lefebvre érsek által vezetett mozgalomban a régi Misekönyvhöz való ragaszkodás külső jellegzetességgé vált; az ebből született szakadás gyökerei azonban mélyebbre nyúltak. Sokan voltak, akik bár egyértelműen elfogadták a II. Vatikáni Zsinat kötelező jellegét és hűségesek voltak a pápához és a püspökökhöz, újra meg akarták találni a szent liturgia számukra kedves formáját; ez főként azért történt, mert sok helyen nem az új Misekönyv előírásait hűségesen követő módon ünnepeltek, hanem ezt a Misekönyvet úgy értelmezték, hogy fölhatalmazza vagy egyenesen kötelezi őket a kreativitásra, mely gyakran az elviselhetetlenségig eltorzította a liturgiát. Ezt tapasztalatból mondom, mert én magam is megéltem ezt az időszakot minden várakozásával és kudarcával. És láttam, milyen mély sebeket kapnak a liturgia önkényes eltorzítása miatt azok, akik nagyon mélyen az Egyház hitében gyökerezve éltek. 

Ezért II. János Pál pápa, kötelességének érezte, hogy az 1988. július 2-án kiadott „Ecclesia Dei” motu proprió-jával az 1962-es Misekönyv használatának törvényes keretet adjon, mely azonban nem tartalmazott részleges előírásokat, hanem általános felhívást intézett a püspökökhöz, hogy legyenek nagylelkűek azon hívők „jogos kívánságai tekintetében”, akik a római szertartás ezen használatát kérik. Abban az órában a Pápa így akarta segíteni elsősorban a Szent X. Pius Testvériséget, hogy újra megtalálja a teljes egységet Péter utódával, s így próbálta gyógyítani az egyre fájdalmasabb sebet. Sajnos e megbékélés mindmáig nem történt meg…”

Sajnos, a X. Szent Pius Papi Közösség XVI. Benedek Summorum Pontificum k. motu propriót  is csak részben  fogadta el, több ponton bírálta. Megjegyezhetjük: nem minden tradicionalista pap és hívő vallja/követi Lefebvre érsek  és közössége zsinat-ellenes, az egyház egységét megbontó, szakadár irányát. 

Vö.  http://www.katolikus-honlap.hu/0807/motu.htm

*A  latin használatát igazoló és a „háttal  misézés” népies kifejezést bíráló tradicionalisták így pontosítanak: „A latin, mint „holt” nyelv, biztosítja a liturgia tanbeli mondanivalójának változatlanságát, sérthetetlenségét (vö. a félresikerült, kétértelmű népnyelvű fordítások, stb.). Ami pedig a misézés irányát illeti: a régi rítusban a pap nem „háttal” misézik a híveknek, hanem a hívek a pappal együtt fordulnak Isten felé. Hiszen a szentmise nem a papnak a hívekkel folytatott dialógusa, hanem Krisztus véres áldozatának vértelen bemutatása és felajánlása az Atyának.”

Ez azonban az Eucharisztia ünneplésének csak egyik szempontja: Az Eucharisztia 2) az üdvösséges áldozat  (pontosabban: a húsvét misztérium) hathatós megjelenítése, 2) ugyanakkor megosztott kenyér, agapé a hívők részvételével, az Egyház testének építése.

(szf)