A mai fiatalság – Krakkó elé - P. Szabó Ferenc SJ jegyzete

A krakkói ifjúsági világtalálkozóra készülünk. Vajon kik ezek a fiatalok, akik a világ minden részéről összesereglenek, hogy ott tanúságot tegyenek keresztény hitükről, és majd találkozzanak Ferenc pápával, mint már annyiszor elődeivel a világ különböző városaiban? A fiataloké a jövő! - halljuk sokszor. És ez igaz, hiszen a felnőttek öregszenek, majd eltűnnek a világ színpadáról, hogy átadják helyüket az újabb nemzedékeknek.

Most egy 2012-ben megjelent francia nyelvű lelkiségi lexikon „Jeunesse” hosszú szócikkében tallózunk*: szerzője Bernard Mollat, párizsi világi pap, lelkész, aki a szociológiában és a pszichológiában is jártas. Bár elsősorban a francia állapotokra figyel különféle felméréseket is idézve, igyekszik körülírni azt, ami minden országban, minden kultúrában alapvetően jellemzi az ifjúságot, a 15-25 év közötti fiatalokat. Csak néhány jellemző vonást emelünk ki a szócikkből.

*Dictionnaire de la vie spirituelle, Cerf, Paris, 23012, 581-602.

Különböző szempontokból igyekeztek meghatározni a fiatalságot: biológiai/pszichológiai szempont 15-25 évesek; néha a 15-18 év közöttiekről, a pubertás éveiről külön tárgyalnak főleg a szexualitás jelentkezése szempontjából. – Szociológiai: átmenet a gyermek- és a felnőttkor között, a gyermek függ szüleitől, a fiatal fokozatosan elszakad, de még nem rendelkezik munkával, keresettel. Ez a tanulás, képzés, felkészülés ideje.

Folytathatnánk a jellemzést a kulturális és politikai érdeklődés szempontjából, de minket itt főleg a világnézeti/vallási szempontok érdekelnek.

Szerzőnk hosszasan jellemzi (főleg az európaiakra figyelve) a fiatalság világnézeti/politikai/erkölcsi magatartását az 1960-as évektől kezdve. Ismeretes, hogy 1968-ban – a párizsi májusi eseményektől kezdődően – végigsöpört Európán az ifjúság kulturális/világnézeti (szexuális) forradalma, amely főleg a tekintélytisztelet lerombolását célozta, de határozott célkitűzése nem volt a különféle (marxista/maoista/freudi) ideológiáknak is köszönhetően. (Megjegyzem: nyilván elsősorban mindig az értelmiségi fiatalokról, egyetemistákról van szó, akik általában a forradalmakat kirobbantják. Budapesten, 1956-ban aztán csatlakoztak a munkásfiatalok, a pesti srácok és mások is az egyetemistákhoz.)

A cikkíró párizsi pap, B. Mollat így jellemzi („rákmenetben”) az egyes ifjúsági hullámokat: „Az 1960-as évek fiataljai még tudtak álmodozni a szebb jövőről; az 1945-50 évekéi még el tudták képzelni a háborúban lerombolt világ újjáépítését; a háború előttiek tudtak remélni és vállalkozni nagy tervek megvalósítására. A mai fiatalok elsősorban a túlélésre vágynak, arra, hogy munkához, megélhetéshez jussanak. Már nem remélik, hogy szüleik életszínvonalát elérik. Sokan önzőn bezárkóznak kis világukba, vagy a pillanatnak élnek: Együnk igyunk, holnap úgyis meghalunk, élvezzük az életet. A legpesszimistábbak az alkoholba és kábítószerbe menekülnek, ha nem az öngyilkosságba. És vannak, akik az atomkatasztrófát sem zárják ki. De más fiataloknál látnunk kell a pozitív magatartást. Tüntetnek a fegyverkereskedelem és a levegőszennyeződés ellen, harcolnak a békéért és igazságosabb világért, sok önkéntes elkötelezi magát különféle segélyszervekben. Ezt sokszor elfelejtik azok a felnőttek, akik csak a mai fiatalok hibáira figyelnek, és azért bírálják őket, mert elszakadtak szüleik, tanáraik hagyományos világképétől, amely sokszor tabukra (szex), tiltásokra és parancsokra, tekintélytiszteletre épült.

A keresztény fiatalok vallással, hittel, egyházzal kapcsolatos magatartása nagyon változatos. Mollat szerint erősen hatott rájuk (az ún. Nyugaton: Európa – Észak-Amerika) a szekularizálódás, amely aztán átmegy teljes hitetlenségbe. Peter Berger szociológus meghatározását idézi: „A szekularizálódás az a folyamat, amely révén a társadalom és a kultúra kivétetnek (kiszabadulnak) az intézmények és a vallási szimbólumok tekintélye alól.” Ez a hatás többé-kevésbé érvényesül a fiataloknál, attól függően, hogy családjuk, szüleik, nevelőik mennyire tudták hitre nevelni őket. Ha sokan el is szakadnak az intézményes egyháztól, egyesek még keresik a kapcsolatot, pl. amikor templomi esküvőt akarnak, mert az mégiscsak jobban biztosítja a hűséget. A házasságra való felkészítés jó alkalom, hogy visszavezessék a fiatal párokat a mélyebb hithez.

A katekézisben – Mollat szerint – igyekezni kell, hogy helyes Isten-képet kapjanak, átalakítva a gyermekkori naiv képzeteket. Továbbá nemcsak Istenről és Krisztusról kell beszélni, hanem az Isten képére alkotott és Jézus Krisztus által isteni életre hivatott emberről. II. János Pál pápa első, Redemptor hominis kezdetű enciklikájában a zsinat nyomán meghirdette: „Az ember az Egyház útja.” A II. vatikáni zsinat nyitott a mai világ felé, újraértékelte a földi valóságok teológiáját, a szegény és szolgáló Egyház eszményét állította elénk, és küldetést ad minden kereszténynek, hogy az örömhírt hirdesse és igyekezzék életében megtestesíteni. „Isten dicsősége az élő ember” (Szent Iréneusz). A keresztény humanizmust hirdetik a pápák, és erre érzékeny a mai keresztény fiatalok egy része, a nagylelkűek, akik nemcsak saját boldogságukat keresik, hanem embertestvéreikét is. Ezt hirdeti az utóbbi három évben Ferenc pápa, akivel most majd Krakkóban találkoznak a fiatalok, mint már Rióban: az evangéliumi örömhírt, az irgalmas szeretet evangéliumát minden megnyilatkozásában, különösen most a Szentévben. Mert a szeretet minden parancsot magában foglal kemény követelményeivel, amint ezt Szent Pál az első Korintusi levél 13. fejezete szeretethimnuszában megénekelte. Erre fogékony a mai keresztény fiatalság is, legalábbis azok, akik most Krakkóban találkoznak Ferenc pápával.

(szf)