Olvasd a cikket Menj a menüre

közösségi hálók:

RSS:

Vatikáni Rádió

A pápa és az egyház hangja párbeszédben a világgal

nyelv:

Világegyház \ Magyar egyház

Ítélet, osztozás, kereszt: Martos Balázs atya elmélkedése az évközi 13. vasárnapra

Vasárnapi szakaszunk a Jézus küldötteinek szóló beszéd befejezése. Két mondássorból áll. Az első három mondás a küldetés alapelvét nyomatékosítja: a küldött számára Jézus az első és legfontosabb érték. Jézussal való kapcsolatának minden mást meg kell előznie. A második sorozat négy mondásból áll, és az igehirdetők támogatására irányul. Arra a kérdésre válaszol, miért érdemes segíteni a munkájukat. A többi evangéliumban nem egy mondásnak megtaláljuk a párhuzamát, de gyakran más összefüggésben. Az igehirdetők támogatása viszont más újszövetségi szövegek szerint is fontos szerepet játszott abban, hogy elterjedt az evangélium, és kialakulhatott az egyház belső rendje (vö. Gal 6,6köv; Fil 2,19-30; 3Jn 5-8).

A mondások szerkezete igen hasonló. Az embereket tetteik szerint közelítik meg. Az első háromra inkább a tagadás jellemző, és tartalmukban is a hagyományos értékrendtől való elszakadást sürgetik. A további mondások állítanak, ígérnek, biztatnak. A két sorozat befejező mondása mindig pozitívummal, nyomatékos ígérettel zár.

Milyen logikát követnek Jézus mondásai, amelyeket itt Máté gyűjtött rendbe?

Az első mondások között kétszer hangzik el: „nem méltó hozzám”. Méltónak lenni vagy sem, ez Jézus mondásainak logikájához tartozik. Úgy tűnik, ezek a kijelentések kategorizálnak, ítélkeznek. A beszéd alaphelyzete továbbra is az ítélet. Az ítélet napján dől el véglegesen, hogy ki volt méltó Jézushoz és ki nem, kit vall meg az Emberfia az Atya előtt, és kit nem. E szigorú kijelentések éle olyan, mint a szőlőmetsző kés, amellyel az Atya megtisztítja a már termő szőlővesszőket, hogy még többet teremjenek (vö. Jn 15,2). Talán arról is szó van, amit Lukács evangéliumának párhuzamos szakaszában két rövid példa fejez ki (vö. Lk 14,28-33): a házépítő mesterrel és a hadvezérrel együtt nekünk is le kell ülni, el kell gondolkodni, honnan lehet erőnk arra, amire Jézus hív.

Jézus szavaiban kezdettől végig jelen van az osztozás elve is. Származásunk, neveltetésünk, kulturális és anyagi örökségünk táplál, de meg is köt minket. Jézus nem akar szembefordítani azzal, ami értékes, de határozottan azt állítja, hogy ő maga mindennél fontosabb, és mindezt radikálisan át is alakítja. Aki hozzá akar tartozni, annak vele kell osztoznia, vele kell és szabad hordoznia életének keresztjeit, hogy majd vele együtt juthasson el az életre is.  Jézus sorsa a második mondássorban is megjelenik, bár mindez már a tanítványairól is szól. Jézus az Atya küldöttje, ő a próféta, az igaz, és ő a legkiszolgáltatottabb, aki átélte mindazok sorsát, akik elengedték kapaszkodóikat, hogy őt hirdethessék. Aki befogadja a küldöttet, az osztozik vele, részt kap jutalmából. Az osztozásból következik a jutalom: Isten önmagát adja. Az osztozás elve az egyház titkára emlékeztet, amely titokzatos test. A test feje Krisztus, aki életét értünk adta, és most saját életével táplál. A test tagjai mi magunk vagyunk: mindenki másként segíthet, de kell, hogy megtaláljuk azokat a közös célokat, küldetéseket, konkrét elköteleződéseket, amelyekért együtt tudunk tenni, kisebb-nagyobb áldozatot hozni.

Jézus szavait a kereszt logikája is egybefűzi. Amikor paradox mondásokkal szembesülünk Jézus tanításában – mint itt: „aki értem elveszíti életét, megtalálja azt” –, valójában halálának és feltámadásának valósága jelenik meg. Befogadni a váratlant, keresni és találni, aztán újra elengedni és újra keresni, mindez életünk Jézussal hordozott keresztjének része lehet.

Keressük Jézust, de mindig ő talál ránk. Keresztünket nem keressük, legfeljebb rátalálunk, és talán sikerül felvenni, magunkra venni, hogy Jézushoz kössön, hogy másoknak megnyisson.

28/06/2017 14:14