Válaszúton Európa II. rész: Vannak-e etikai támpontok a posztmodern világban? - P. Szabó Ferenc jegyzete

Hétfői adásunkban Szent Benedek emléknapja alkalmából  felidéztük  Ferenc pápa két beszédét – „látomását” – Európa jövőjéről.  Miként elődei, Ferenc pápa is az etikai normák,  pontosabban keresztény értékek megőrzését, felélesztését jelöli meg közös feladatként.  Mert etikai támpontok nélkül  nem csak Európa – „Nyugat” –, hanem a válságban vajúdó egész világ jövője kilátástalan.

A világ jövőjéért aggódó szellemtörténészek és egyházi vezetők, humanista értelmiségiek egyre gyakrabban vetik fel a kérdést: Merre tart válságban sodródó világunk? Van-e jövője az emberiségnek az atomkorban, amikor a  hihetetlen gyorsan fejlődő a technika mellett elsorvad az etika:  a felelősök és a tömegek elveszítették az etikai támpontokat, a likvid társadalomban  megroppantak az objektív normák, az értéktudat kihal a szellemekben.

Az ún. „Nyugat” válságát és  benne a mai magyar helyzetet éleslátóan jellemezte a napokban Schmidt Mária történész „Útelágazásnál: Európa 2017” c. esszéjében.[1]

„A nyugati emberek világa, értékeivel, nyelvével, fogódzóival kimúló-félben van, helyette olyan normákat, viselkedési formákat kényszerülnek elfogadni, amelyekkel nem tudnak mit kezdeni, amelyek miatt fokozatosan elvesztik otthonosságukat. Abban az ádáz kultúrharcban, amit mi is minden nap megtapasztalunk, a 20. században fontosnak tekintett értékek: a hazaszeretet, a szólás- és a sajtószabadság megsemmisülnek, a népszuverenitást felülírja a globalizált elitek leplezetlen érdekérvényesítése.” (...)

„Az intellektuális terrorizmus eluralja a mindennapjainkat. Nem kíméli életünk egyetlen területét sem. Gyűlöletbombákkal támadják a hitünket, értékrendünk ellen pedig frontális támadást indítottak. Célkeresztjükben a nemzetállamok és a kereszténység állnak. Nyugaton több helyen is megszüntették a történelem tanítását, amivel már generációkat tettek gyökértelenné és nemzetietlenné. Nemzeti identitás helyett csoportidentitásokat kínálnak fel, amivel széttördelik az összetartozás, az egy nemzethez, egy közösséghez tartozás érzését. El akarják venni a nyelvünket, hogy ne legyen alkalmas a valóság, a tapasztalatok leírására.

Korlátozzák a szólásszabadságunkat, mesterséges nemeket vezetnek be és büntetőtörvényekkel kényszerítik ki az alkalmazásukat, (lásd 2017. 06.24 Kanada), nemi meghatározás nélkül akarják felnevelni a következő generációt. A közösségeink által elismert tekintélyeket lerombolják, hogy a nemzeti múltból ne maradjon semmi, ami kapaszkodót, büszkeséget jelenthet a felnövekvő generációk számára.”

A neves történész ezután részletes diagnózist vázol a szellemi, politikai helyzetről, a kultúrharcról, az Európai Unió jövőképéről, a népvándorlási hullámra adott eltérő világnézeti és stratégiai/politikai válaszokról, majd felteszi az aggódó kérdést: Merre tovább? Vajon a 21. század a huszadik folytatása, vagy pedig valami új kezdete?

A most idézett történészéhez hasonló diagnózist állítottak fel szellemtörténészek  már az ezredforduló előtt. Tavalyi „Emberi jövő és keresztény reménység” c.  sorozatomban (itt a Vatikáni Rádióban és bővebben Budapesten a Párbeszéd Házában) megvilágítottam azt a tényt, hogy az 5. századi barbár invázió idején, amikor Szent Ágoston megírta De Civitate Dei c. történelemteológiai művét), majd pusztító járványok, természeti katasztrófák és háborúk idején, valamint ezredfordulókon, megjelennek a világvégi jövendölések, millenarista  eszmék, az újabb korban pedig utópiák, hogy keressék a kiutat a krízisből biztos fogódzópontot a reménységhez.

Az emberi jövő és a reménység kérdéskört vitatta meg jó két évtizeddel ezelőtt, az ezredforduló távlatában, a teológus Carlo Maria Martini milánói bíboros és Umberto Eco nem hívő filozófus, regényíró egy magas szintű párbeszédben.[2]

Az első  Martini bíboroshoz  intézett levélben a „laikus” olasz író „az új Apokalipszis világi rémképét” ecseteli, utalva a közeledő ezredfordulóra, ami kiváltja a millenarista, az „ezer éves uralom”-ra vonatkozó bibliai (Titkos Jelenések  20.fej.) jövendölések felélesztését.

A bibliai szakértő jezsuita bíboros az Apokalipszisről kifejti saját (nem fundamentalista) értelmezését, amire itt most nem térünk ki, csak e válasz végkövetkeztetését idézem (18-19.old.): „1) A történelem nem abszurd és hiábavaló események halmaza, hanem haladási iránya van; 2) ez az irány nem pusztán immanens, hanem túlmutat magán a történelmen; ez a szemlélet nem gyengíti, hanem erősíti az esetleges események értelmét: ezek  képviselik az etikus helyet, ahol az emberiség kalandjának történelmen kívüli jövője eldől.”  Martini bíboros itt megjegyzi, hogy álláspontjuk többé-kevésbé hasonló: „Örömmel tölt el álláspontunk összecsengése a történelem ’irányáról’, melynek köszönhetően (az Ön szavaival szólva) szerethetjük az e világi valóságokat és hihetjük – karitatív jóindulattal - , hogy van még helye a Reménységnek.”

A levél-párbeszédben megvitatnak olyan etikai kérdéseket, mint az emberi élet kezdete az abortusz-problémánál, a férfi és a nő egyházi megkülönböztetése, a tolerancia régen és most. Majd Martini bíboros felteszi a fogós kérdést nem hívő partnerének: „Miben látja a nem hívő a Jó fénysugarát?” (61.old) Azt kérdezi, hogy „mi az alapja a világi ember etikájának a ’posztmodern’ szellemiségben. Vagyis mire alapozza erkölcsiségének magabiztosságát és szigorát az, aki etikájának abszolút érvényét nem metafizikai elvekre vagy egyéb transzcendens értékekre, és nem is egyetemes érvényű kategorikus parancsokra vezeti vissza? (...) Vagy másképpen megfogalmazva, ha nem lebeg a szemünk előtt valamiféle  Abszolútum, miként állíthatjuk, hogy bizonyos dolgokat soha, semmilyen körülmények között sem tehetünk meg, másokat viszont bármi áron is meg kell tennünk? Martini bíboros elismeri  a humanisztikus etika értékeit, tehát azt, hogy a nem  hívők követhetnek  etikai normákat, miként a nagy világvallások hívei is. De szeretné megérteni a humanisztikus etika gyökereit, tehát a közös etikai elvek számbavételét keresi a párbeszédhez és a humanisztikus cselekvéshez.

Eco válaszában (69) kissé zavarban van, majd vázolja katolikus gyökerű vallásosságát, etikai elveit. Az állati világból kiemelkedő ember szocializálódásának folyamatát, a másik elismerésének és a felebarát szeretetének genezisét érzékelteti a természeti erkölcs kialakulásában. Valójában az „aranyszabály” megszületéséről van szó: „amit akarsz, hogy veled tegyenek mások, te is tedd velük”, vagy az elvnek  negatív változata. Végső elemzésben Eco egy bizonyos – szerintem nem teljesen meghatározott – „természeti erkölcsöt” vall: ha jól értem a minden emberben működő lelkiismeret szava a norma. Ez Eco szerint „összeegyeztethető a transzcendensbe vetett hiten alapuló erkölccsel. Ennek mindenképpen el kell ismernie, hogy a természeti principiumokat azért vésték a szívünkbe, hogy megválthassunk általuk. Lehet, hogy maradnak még – sőt biztos, hogy maradnak– összeegyeztethetetlen dolgok a hívők és nem hívők között, ám ez a két különböző vallás esetében is megtörténik. A hitvitákban pedig a karitásznak (szeretetnek)  és az óvatosságnak kell elsősorban érvényesülni.”(80) Így Umberto Eco.

Mindehhez röviden csak annyit fűznék hozzá, hogy Umberto Eco álláspontja még meghatározatlan, de alkalmas kiindulópont a párbeszédhez. A katolikus erkölcstan is elismeri a természetes erkölcsi törvény (természetjog) létezését, amelyet az ész az emberi lény alapstruktúrájából (szellem, szabadság, emberi méltóság) következtet ki.  Ma még a katolikus teológiában is vitatott, hogy a „természet” fogalma alkalmas-e arra, „hogy a minden időben minden emberre vonatkozó erkölcsi útmutatások tekintetében kulcsfogalomként használják.” (Herbert Vorgrimler: „Erkölcsi törvény”) Valljuk azt, hogy szükség van kinyilatkoztatásra Isten és törvényeinek biztos, tévedésmentes felismeréséhez. A törvényt az ember lelkiismerete ismeri fel és alkalmazza szabad döntéssel a konkrét helyzetekben.  Isten lelkiismeretünk szerint ítél meg bennünket (vö. Gaudium et spes 16). A lelkiismeretet nevelni kell az Igazra és a Jóra.

Fent említett sorozatomban, megrostálva  a különböző utópisztikus  irányzatokat, rámutattam arra, hogy a történelem értelme, célja és következésképp az emberi reménység teljes megalapozása nem lehetséges a transzcendens Abszolútum, pontosabban a személyes Isten hite, illetve a Krisztus feltámadásába és a mi feltámadásunkba vetett hit nélkül.

(szf)

[1] http://mandiner.hu/cikk/20170707_schmidt_maria_utelagazasnal_europa_2017

[2] Carlo Maria Martini – Umberto Eco: Miben hisz, aki nem hisz? Európa, Bp. 2000.