Még egy lépés - Martos Balázs atya elmélkedése az évközi 19. vasárnapra

Máté alapvetően Márktól vette át a vihar lecsendesítésének, majd Jézus vízen járásának elbeszélését (Mt 8,23-27; 14,22-33). A két rövid szakasz témáját illetően, helyenként pedig szóhasználatában is emlékeztet egymásra. A tanítványok megtapasztalják Jézus különleges hatalmát – a fenyegető vihar a második történetben is váratlanul, nyilván Jézus jelenlétéhez kapcsolható módon csendesedik. Jézus parancsolta, hogy keljenek át a túlsó partra (Mt 8,18), majd őt szólítja Péter: „Uram, ha te vagy az, parancsold meg, hogy hozzád menjek a vízen!” Megismétlődik a „ments meg” könyörgés, amelyet egyébként a zsoltárok nyelvezetéből is jól ismerünk: első alkalommal a tanítványok harsogják a vihar közepette, másodszor a vízbe merülő Péter kapaszkodik Jézusba ezzel a fohásszal. Az emberek előbb csodálkoznak: „Ki lehet ez, hogy hogy a szél és a tenger is engedelmeskedik neki?”, másodszor a tanítványok leborulnak és hitvallást tesznek: „Valóban Isten Fia vagy!”

A vízen járás története nyilvánvalóan fokozza az előzőt, a vihar lecsendesítését. Az ószövetségi hagyomány viszonylag ritkán (vö. Jób 9,8LXX; 2Makk 5,21), az ókori pogány irodalom viszont (a Gilgames eposztól kezdve a késői hellenista irodalmi részletekig) számos helyen nyilvánvalóvá teszi, hogy a vízen járás egyedül Isten vagy valamilyen istenség lehetősége, továbbá azoké, akiket egy istenség erre képessé tesz. Márk azt mondta Jézusról: „el akart vonulni mellettük” – mint ahogy Isten el akart vonulni Mózes előtt, hogy feltárja magát neki, érinthetetlen közelségben, meg nem állítható pillanatban. Máté elhagyta ezt a mozzanatot, amelyet talán félreérthetőnek tartott, de megismétli Jézus kiáltását: „Bátorság, én vagyok, ne féljetek!” Az „én vagyok” mondás itt kettős jelentésű: ő az, akit emberségében ismernek, akit megszerettek és követtek, akiben már bíztak, akinek már engedelmeskedtek, és ő az, aki van, mint az Úr, Izrael Istene (MTörv 32,39; Iz 41,4; Ter 15,1 stb.), aki velük van és velük lesz minden nap, a világ végéig (Mt 28,20). A feltámadottal való találkozásokra emlékeztet, hogy Jézust előbb kísértetnek, holt léleknek, görög szóval fantaszmának nézik (vö. Lk 24,37; lásd ApCsel 12,15 is), nehezen ismerik fel még szorongatott helyzetükben is, és hitre lesz szükségük, hogy egész igazságát elfogadják.

Máté elbeszélésének legjelentősebb többlete nyilvánvalóan Péter epizódja: hogy ő is kilépett a sötéten hullámzó vízre. Említettük már: nem a hiszékenységnek, inkább az engedelmes, ugyanakkor bátor hitnek a példája ez. „Uram, ha te vagy az, parancsold meg, hogy hozzád menjek a vízen!” Péter a lobbanékony természetű, a fogadkozó, az első szóra induló, aki vízbe vetette magát, mert a szeretett tanítvány azt mondta a parton állóról: „Az Úr az!” (vö. Jn 21,7). Ebben a helyzetben jelképesnek, Jézus megjelenését teljessé tevőnek érzékeljük gesztusát: a hit a megmentés-megmenekülés tapasztalatában lesz teljessé, azokban a helyzetekben, amikor maga a hit már tett-értékű, amikor életünkkel, döntéseinkkel ismerjük fel és ismerjük el, hogy a változó világban jelen van az élő Isten. Ez az élő Isten pedig nem elkápráztat és eltávolít magától, hanem magához hív, és végül beszáll életünk hajójába.

Péter – amikor kiszáll a vízre – előre menekül. A fizikai bizonytalanságból, a vízen hányódó, imbolygó halászhajóból egyfajta lelki és szellemi megpróbáltatásba lép. A határok olykor elmosódnak istenkísértés, illetve Istentől induló, ránk méretezett és nekünk gondolt próba között. Kívülről, harmadikként csak jeleket látunk – erősödő bizalmat, mások és magunk helyes becsülését, derűs, tisztuló hűséget –, amelyek ilyenkor arról tanúskodnak, hogy „az Úr az” mélységek felett, sötét éjszakában, bizonytalanságban is, aki meghívott.

Jézus vízen járását János evangélista, a harmadik tanú is a kenyérszaporítás után beszélte el (vö. Jn 6,5-15.16-21). Ennyire összetartozna a megdöbbentő bőség és a rémület vihara, a derűs örömmel osztogató és a magányosan imádkozó Jézus? Igazi reményünk, hogy most már mi is összetartozunk vele, minden hullámzásunk ellenére.

Évközi 19. vasárnap, A év