Sajtókonferencia Bangladesből hazatérőben: Az a fontos, hogy az üzenet megérkezzen

Az immár hagyományos fedélzeti sajtókonferencia keretében válaszolt Ferenc pápa a vele utazó újságírók kérdésére a mianmari-bangladesi útjáról, Dakkából Rómába visszatérőben. Az első kérdést a spanyol nemzeti rádió tudósítója tette fel:

A rohingya-válság ázsiai utazásának egyik központi kérése volt. Végül pénteken szószerint megnevezte őket Bangladesben. Vajon szerette volna ugyanezt tenni Mianmarban is, és mit érzett akkor, amikor bocsánatot kért?

Ferenc pápa azzal kezdte válaszát, hogy nem először beszél róluk, mert a Szent Péter téren az Úrangyala imádság során már imát kért értük, majd így folytatta: „Az ön kérdése azért érdekes számomra, mert szembesít azzal, hogy miként kommunikálok. Számomra az a legfontosabb, hogy az üzenet megérkezzen. Mondok egy példát: egy fiú és egy lány kamaszkorukban mondhatják egymásnak azt, amit gondolnak, akár egymásra is csaphatják az ajtót, de az üzenet így nem érkezik meg, a kapcsolat bezárul. Éppen ezért ha a mianmari hivatalos beszédben kimondtam volna (a rohingyák nevét), akkor rájuk csaptam volna az ajtót. Ezzel szemben leírtam nekik a helyzetet, az állampolgárok jogait megneveztem, hogy senki sincs kizárva, de engedjétek meg, hogy tovább menjek. Nagyon elégedett vagyok azokkal a beszélgetésekkel, amiket ott folytathattam, mert, mondjuk így, nem akartam, hogy rájuk csapjam az ajtót. Viszont elégedett voltam a párbeszéddel, hagytam beszélni a másik felet, én is elmondtam a magamét és így az üzenet megérkezett. És olyannyira megérkezett az üzenet, hogy tovább folytatódott (Bangladesben). Egy nagyon fontos mozzanata tehát a kommunikációnak, hogy az üzenet megérkezzen.

Aztán, hogy mit éreztem Bangladesben? Ez a találkozó így nem volt betervezve. Én szerettem volna találkozni a rohingyákkal, de nem tudtam, hogy mikor és hogyan, ám számomra ez az utazás feltétele volt. Végül sok lépés után a kormánnyal, a karitásszal együtt, pénteken sikerült. Végül is a kormány révén történt, hogy felkarolta és vendégül látta őket és ez nagy dolog. Amit Banglades értük tesz, az egy nagy dolog, ez a befogadás példája. Egy kicsi és szegény ország befogadott 700 ezer menekültet. És most azokra az országokra gondolok, melyek bezárják az ajtót…  Hálásnak kell lennünk ezért a példáért, amit nekünk adtak. Bangladesben a kormánynak lépéseket kell tennie a  nemzetközi kapcsolatok szintjén Mianmarral, az engedélyek ügyében, ehhez párbeszéd kell. Akikkel találkoztam, menekülttáborokban vannak, különleges körülmények között. De végül megérkeztek, igaz, félelemmel eltelve, nem azért, hogy a boldogmondásokat példázzák, hanem, hogy a Máté evangélium 25. fejezete szellemét, a legkisebbek megsegítését és az Irgalmas Szamaritánus alakját, valamint a hetvenszer hétszer megbocsátás lelkületét tanúsítsák. Ezekben a tanúságtételekben a Szentlélek dolgozik és vannak megtérések. De nem lelkesedünk, hogy azonnal megtérés történjen… Oly módon kell eljárni, hogy a megtérés a Szentlélek indíttatására adott válasz legyen, ami megérintette a szívet a keresztények tanúságtételére. Ferenc pápa ekkor felidézte a krakkói Ifjúsági Világtalálkozón egy csoport fiatallal folytatott párbeszédét arról, hogy mit is kell mondania egy fiatalnak ateista barátja számára, hogy megtérjen. Az utolsó dolog legyen az, hogy válaszolsz valamit. Te csak éljed az evangéliumot, és ha erre föl a másik megkérdez téged, akkor mondjad el, hogy miért csinálod. Hagyd, hogy a Szentlélek vonzza őt, erejével és szelídségével. Nincs értelmi, apologetikus meggyőzés, mert a Lélek maga műveli a megtérést. Mi csak az ő tanúi vagyunk. A tanú görögül martürosz - mártír, akár a vérével is tanúságot tesz. Ha tanúságtevő módon és tisztelettel él, akkor békét teremt. De az rögtön összetörik, ha elkezd prozelita módon áttéríteni, ami nem evangéliumi”.

(vl)