Olvasd a cikket Menj a menüre

közösségi hálók:

RSS:

Vatikáni Rádió

A pápa és az egyház hangja párbeszédben a világgal

nyelv:

Világegyház \ Világegyház

Elkerekedett szemmel… – P. Vértesaljai László SJ jegyzete

A Pantheon kupolájának tágranyílt szeme - REUTERS

03/02/2018 18:13

Éppen Gyertyaszentelő Boldogasszony napján történt. A Gergely egyetemről sétálok be a Rádióba, a szűken vett római óváros sűrején átvágva. Állványozzák a Szent Ignác templom előtti legbarokkabb teret és már kint is vagyok a Pantheon előtti tágas téren. Turisták százai állnak körül egy ügyes szaxofonistát, nekem pedig eszembe jut, amit Ross Kingtől a napokban olvastam a „Párisz ítélete” című könyvében, mely emléket állít az impresszionizmus születésének. Az 1867-es párizsi világkiállítás évében a nagy Szalon elutasítottjai között szerepeltek Renoir, Pisarro, Cézanne, Monet képei. Manet be sem adta a zsűrinek a képeit, de aki szeretett volna kárpótlást nyerni, az „elutasítottak” helyett cserébe megnézhette a világkiállítási pavilonban Alfred Nobel feltaláló dinamitját és egy új, eleddig ismeretlen hangszert, amelyet III. Napóleon császár belga születésű hangszerkészítője, Adolphe Sax alkotott meg. S ő a saxaphon, a Sax úr módjára szóló!

Engem a Pantheon előtt ellenben most az ősi Mária templom érdekel és már ott is ülök annak kegyképe előtt. Az eredeti messze fönn az apszis közepén, de még így is csak az ezüst ikonruhát lehet látni és azon az arc és kéz áttetszésére szolgáló nyílásokat. Szerencsére az oltár előtt egy állványon való-hű méretben egy igényes és pontos másolat áll. A szilfára festett, 80 centi magas ikonon az Istenanya bal karján tartja a Gyermeket és mindketten a szemlélőre néznek. Vagy inkább, túl a szemlélőn, olyan távolba, ahová csak az erős hit ér el...

Ilyesfélékről töprengek, amikor visszafojtott, lázas izgalom hangjai vesznek körül. Nagyszámú kínai turistacsoport áramlik lassan mögöttem, szöghajuk keretezte arcukban a szemek a szokottnál kerekebbek. Csodálkoznak, mint a gyerekek. Fölfelé tekintenek és mivel odakinn esik, szépen bepermetez a február eleji eső a kerektemplom színes márványkövezetére. Ezt nem értik, talán nem fejezték be az építkezést?  Pedig ott a felirat a timpanon alatt, a Krisztus előtti 27-ből, ahogy Augusztus császár veje, méteres bronzbetűkkel megörökíttette: Marcus Agrippa, Lucii filius, consul tertium fecit, vagyis „Agrippa Márk, Lúciusz fia, a harmadjára is konzul építtette” a kerektemplomot a „minden isten” tiszteletére, hálából a Róma tekintélyét megalapozó békének. Gyanítom, Kelet fiai és lányai úgy tekintenek ezekre a latin betűkre, mint ahogy mi állnánk a nagyjából Agrippa korabeli Han-dinasztia egykori Csang’an fővárosának emlékei előtt. Szívesen szólnék hozzájuk, hogy az a Lyuk ott fenn nem a befejezetlenség jele, hanem éppen a teljességé, amit az Oculus Dei, Isten Szeme mintáz. Alaposabban körülnézek és azt találom, hogy a templomlátogatók bőven több mint a fele onnan jött, Ázsiából: japánok, kínaiak, koreaiak…

Hiába térek vissza az ikonomhoz, ők már szöghajukkal szöget ütöttek a fejembe és szabad folyást engedek én is a gondolataimnak, ahogy az eső odafentről érkezik. Mert gondolataim mélyén, ahová azok a szívben kiülepednek, valamiként most összetartozik az a pantheonos Mária ikon és a kínaiak. Gyanítom, azon a bizonyos Isten Szemén még valakinek be kellett kukkantania ebbe a kerektemplomba! 

Először IV. Bonifác pápa és Phocas bizánci szászár kérnek szót, és emlékszem szavuk már első hallásra elbűvölt a budapesti Központi Szemináriumban, ahol 1977-ben Póli bácsi, azaz Radó Polikárp tudós bencés atya kicsi, az „Egyházi évről” szóló remekművében olvastam, amikor Mindenszentek ünnepe eredetét feszegette: „A Kelettel szoros érintkezésben álló IV. Bonifác pápa teremtette meg a csírájában már létező ünnep-elemek összekapcsolását. Phocas bizánci császártól elkérte és meg is kapta a már több mint száz év óta bezárt „minden istenek templomát”, a Pantheont. Ezt a pogány templomot akkor építtette Marcus Agrippa többszörös konzul, amikor Róma meghódította az akkor ismert világot és Augusztus császár uralkodása alatt sok háború után a római istenek békéjére virradt a földtekére. (Jézus ebben a békébe született bele, a Lukács evangélium tanúsága szerint) IV. Bonifác pápa 609. május 13-án – vigyázat, 1409 évvel ezelőtt! – ünnepélyesen felszentelte a Pantheont. Róma püspöke, a Néró alatt keresztrefeszített Szent Péter utóda megjelent a Callistus-féle katakombák öt emelet mélységben húzódó folyosóin és 28 ékesen feldíszített kocsira rakta a vértanúk tetemeinek földi maradványait. Óriási néptömeg kísérte ujjongó énekkel a vértanúkat, akik végül is győztek az üldözés fölött. A körmeneti diadalének szövege megmaradt a Római Pontificale-ban, mely egész csekély változtatással így hangzott: „Kellemes legyen kijöveteletek, utatokat öröm kísérje, íme, reszketnek a híres hegyek, és a halmok (Róma hét dombja!) ujjongva várnak titeket. Jelenjetek meg, Isten szentjei, hagyjátok el harcotok színhelyét, lépjetek be Rómába, mely szent hellyé változott. Áldjátok meg a római népet, mely itt kísér benneteket a templomba, mely a hamis istenek lakóhelyéből a tiétek lett és veletek együtt imádja az Úrnak a fölségét”.

Póli bácsi a könyvében aztán szépen összegzi, hogy a minden vértanú ünnepe miként bővült ki minden szent ünnepévé és talált rá a kelták november kalendáján tartott újévi ünnepének az időpontjára, hogy aztán az egyház egy erős hitvalló ünneppel később megkeresztelje azt.

A Pantheon nemcsak titulust kapott egykor a Vértanúk Szűz Máriája néven, hanem hozzá ikont is, mely a mindhalálig hűséges tanúságtevők szemével néz. A kerektemplom régi búcsúnapján a hűségesek emlékezetére azon az említett Oculus Dei-n keresztül piros virágszirmokat szórtak be az ünnepi mise alatt. Ez a „rosatio”, piros rózsaszirom hullatás Róma történetéhez és így a római katolikus egyház történetéhez tartozik.

Máriára tekintek, a Vértanúk kerektemplomi asszonyára és felhősnek látom a szemeit. Nem rám néz, nem is a kínai turistacsoportra, hanem messzebbre veti szemei sugarát, oda ahová egykor Xavéri Szent Ferenc igyekezett és ahová Matteo Ricci tudós jezsuita eltalált és ahol az elmúlt, lassan közel száz év történetében, sokan – talán a régi időkhöz hasonlóan – „nagyszámú” (ingens multitudo) keresztény tett tanúságot a hitéről vére hullásával. Kínáról van szó, a kínai katolikus egyházról. Ezt az ősi képet, melyet itt Rómában századonkénti metszeteiben olvashatom, szemlélem most és ebbe a „nagynyílású” látásba, egyfajta isteni teleobjektívbe illesztem bele a Távol-Keletről hirtelen közel jött eseményeket, melyek új, eleddig itt ismeretlen nézőpontból tekintenek a kínai keresztények vértanú hűségére. Ebben a római vértanú olvasatban nincsen „mindegy”, hogy lehet így is, de lehet úgy is, hanem Jézus szava világosan eligazít: „Mindazt, aki megvall engem az emberek előtt, én is megvallom Atyám előtt, aki a mennyekben van” (Mt 10,32). Ebben az olvasatban nincs politikai korrektség, amit sem Péter sem Pál nem ismert, mert a Mesterüktől, a názáreti Jézustól tanulták meg a szó egyenességét: „Legyen a ti beszédetek: igen, igen, nem, nem, ami pedig ezeken felül van, az a gonosztól van.” (Mt 5,37). Ellene vetheted: De Kína világhatalom! Ez ma egy politikai tény, ami mellé és nem vele szembe, mégis odaállítok egy másik tényt: Jézus győzelmét a világ fölött. Ő az Úr! Most és mindörökké! 

03/02/2018 18:13